~Szükségem van rá!

~Niall~

"-Várj! Valamit tudnod kell...-szólalt fel Stefan "
Ella ijedten nézett az ifjabb Salvatorera . Szíves hevesebben kezdett dobogni.
-Történt vele valami, míg te nem voltál önmagad.- kezdte óvatosan , de a feszültség ezzel csak jobban nőtt.- Olyan varázslat érte Damont, ami egy visszafordíthatatlan fekete mágia. Lassan végez áldozataival.
A lány szemei kikerekedtek. Könnyek szántották pirospozsgás arcát. Kapkodta a levegőt. Egy másodpercbe sem telt bele és már haldokló barátja mellett volt a lány. Legszívesebben mellette lettem volna én is, hogy támogassam és vigasztaljam, de jobbnak látszott most , ha távol maradtam tőle. Nem lett volna túl jó vége, ha most zargatom. Most az egyszer tiszteletben tartottam , hogy magányra vágyott, hiszen senkinek sem könnyű elveszíteni azt, akit szeret. Ezt én is megtanultam már... Lesz idő, mikor majd nem fogom magára hagyni, mikor össze fog törni... Mert tudom, ismerem; Ha bekövetkezik az, amit Stef mondott Ellának nagyobb szüksége lesz társaságra, mint valaha. És tudom, hogy azt fogja mondani, nincs szüksége senkire, de nem hagyhatom magára....akkor nem! Mert képes lenne bajba keveredni, vagy megsebesíteni magát; és ezt sem én sem pedig a srácok nem méltányolnák. Tudom, hogy mind mellette leszünk és segítünk, majd neki feldolgozni azt, ami történik. Nem lesz könnyű, de hiszem, hogy sikerülni fog. Nem tehettem mást, mint, hogy szóltam Harrynek.  A húgának szüksége van most rá. Még ha nem is ezt mondja...

~Ella~

Nem tudtam elhinni azt, amit Stefan mondott! Egyszerűen képtelen voltam rá és nem is akartam! Nem akartam elveszíteni őt! Mindennél jobban szeretem és nem érhet így véget a kapcsolatunk. Igen nehezen indult, mint általában minden, de olyan szép és jó volt, hogy szinte már büntetendő. És tessék! Itt a büntetés! Nem bírnám ki, ha őt is el kéne veszítenem! Valamit csak lehet tenni! Nem lehet ennyivel feladni! 

Az ágya mellé rogytam erőtlenül. Mindeddig próbáltam erősnek mutatni magam és még én is elhittem egy kis időre, de ez végleg lerombolt bennem minden eddigi falként felépített mentsvárat...vagy inkább romot. Iszonyú volt őt így látni. Éreztem, hogy rohamosan gyengül, fogy az ereje, pedig nem rég volt vadászni! Homlokát és arcát izzadságcseppek díszítették , mitől még dögösebben nézett ki , de valahogy most ez érdekelt a legkevésbé. Haja kuszán lógott arcába, min segítettem kissé. Arca szinte lángolt oly forró volt. Hoztam egy lavor hideg vizet, majd egy anyagot belemártva kezdtem törölgetni szerelmem arcát, hogy enyhítsem lázát. Már ha ez az volt. A hideg érintésre halk nyöszörgés hagyta el tökéletesen ívelt ajkait, de próbáltam most nem arra összpontosítani. Egyre csak küszködtem könnyeimmel, mik előtörtek, de nem akartam, hogy így lásson, sem ő, sem pedig más!

-E-Ella.-nyöszörögte erőtlenül 

-Sh...Itt vagyok! Pihenj inkább.- hajoltam mellkasára éreztetve vele jelenlétem 

Megpróbált felülni, de sikertelenül. Rettentően gyenge volt. Háta mögé kúsztam ölembe hajtva fejét. Látszólag sikeres volt az ötletem. Kissé megnyugodott. 

Nem veszíthetem el! Szükségem van rá! Jobban mint bármire! Jobban, mint a levegőre! Nem hagyhat itt, sem engem, sem pedig Stefant! Ők már több mint 160 éve boldogítják egymást! Stefan össze fog roppanni! És én sem fogom jobban viselni! Nem bírok el több fájdalmat! Ez egyszerűen túl sok már nekem! Eddig szivacsként szívtam be minden kínt, mi engem ért és bár próbáltam nem törődni velük, mindig legyőztek, de ez..... ez nekem a kegyelemdöfés! 

Az ajtó hangja rántott vissza a való világba. Stefan megállt a küszöbön és az ajtófélfának dűlve figyelte testvérét.  Nem mondott semmit, csak összefont karokkal nézett maga elé. 

-Valamit csak tehetünk!!- néztem fel rá 

-Szerinted én nem próbáltam már meg mindent!?!-mordult rám 

Nagyon meglepett ez a kitörése és bevallom meg is ijesztett. Még sosem láttam ilyennek! 

-Ne haragudj Ella. Nem akartam kiabálni.-túrt hajába idegesen, majd leült a földre 

-Semmi baj Stefan. Mindketten idegesek vagyunk. -motyogtam magam elé 

Egész éjjel barátom mellette maradtam. Stefan mikor bejött 10 percnél tovább nem bírt bent maradni sosem; bár a küszöbnél beljebb sem nagyon jött. Érthető, hisz én sem bírom így látni Damont. Iszonyú belegondolni, hogy ő többet nem lesz köztünk! Ő volt mindig a társaság lelke! A hangulat hozója. Az idióta poénjaival még a legrosszabb időket is kissé jobbá tette. Sosem adta fel bármiről is volt szó. Mindig pozitívan gondolkodott és ésszerűen. Sosem hagyta , hogy hülyeséget csináljak. Mindig óvott és mikor kellett vigasztalt. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy nem lesz többé ki megnevettessen, ki megöleljen, mikor arra van szükségem. Nem lesz kivel átvirrasszam az éjszakákat értelmetlen dolgok véghezvitelével ; kivel együtt kiszökjünk a tetőre a csillagokat bámulni, csak mert én azt szeretem.  Nem lesz ki megcsókoljon úgy, olyan szenvedéllyel, ahogyan csak ő volt képes. És mindez, mindez a sok jó emlék, csak emlék marad. Csak ennyi marad meg belőle....a rengeteg emlék... És most végig kell néznem azt, ahogy lassan elhagyja minden ereje és az a rohadt varázslat lassan végez vele. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy nem segíthetek rajta sehogy sem, pedig én is varázsló vagyok! Nem is akármilyen! Elvileg a leghatalmasabb varázslók vérvonalának hordozója vagyok, ki előtt nincs akadály , és erre tessék. Még is van! Egy rohadt fekete mágia az, ami végez a barátommal , nekem pedig karba tett kézzel végig kell néznem, ahogy elveszítem...

Az ajtó nyikorgására kaptam fel a fejem. Biztosan elbóbiskoltam. Nem látszott ugyan tisztán, hogy ki a látogató, de göndör fürtjei mindent elárultak számomra. De hogyan ? Biztosan Niall szólt neki. Örülök annak, hogy mindazok ellenére, amik történtek köztünk Niallel ő még mindig törődik velem. Sosem fogom tudni meghálálni neki mindazt a sok jót, mit tőle kaptam. Bátyám csak némán letérdelt az ágy elé, majd döbbenten nézte hogyan végez egy erős vámpírral egy rohadt fekete mágia. Sokkolva volt a látványtól. Felkeltem azt ágyról és hagytam , hogy testvérem szorosan karjai közzé zárjon, éreztesse velem, hogy ő itt van nekem és, hogy nem leszek egyedül, ha Damon már nincs is köztünk ; hogy ő majd segít nekem átvészelni ezt az egészet. És bármennyire is próbáltam erős maradni, nem ment. Sok mindent kibírtam és elviseltem már, de ez egyszerűen túl sok nekem... Talán ha Harry és a többiek nem lennének én már rég megőrültem volna; vagy talán nem is szembesültem volna ezzel az élettel... De akkor talán nem tudnám most, hogy mi az az igaz szerelem, mire Niall tanított meg, vagy az igaz barátság , mit a srácoktól tanultam...és sorolhatnám még a végtelenségig mindazt a sok jót, mire megtanítottak a srácok. Hálás vagyok nekik, hogy vannak nekem. 

-Minden rendben lesz Kicsim.-puszilt hajamba bátyám nyugtatva

- Nem Harry, semmi sem lesz rendben! Meg fog halni és nekem végig kell néznem, mert nem tudok tenni semmit ellene!-zokogtam mellkasába

-Tudom Kicsim, tudom.-szorított magához még jobban. - Mi mind itt vagyunk neked, segítünk feldolgozni, csak kérlek, engedd, hogy segítsünk.-suttogta hajamba

Mélyen lélegeztem be bátyám nyugtató illatát azonban az a folytonos szúró fájdalom mi ott honol mellkasomban nem hagyja, hogy akár egy pillanatra is megfeledkezzem arról, ami most történik....

~Várj!

Sziasztok Drágáim!
Tudom, nagyon lassan érkeznek a részek, de igyekszem amennyire tudok. jelenleg beteg vagyok és egy kis ideig egyedül vagyok itthon így tudok írni. 
A következő részekről annyit, hogy szerintem elég eseménydús és izgalmas lesz úgyh érdemes velem tartani. 
U.I.: Nyomként írjátok meg , hogy ti mit gondoltok Damonről! (milyen a személyisége, kedvelitek-e stb... Remélem értitek ;) ) 
By: ~Ella


~Niall~

A lány lélegzetvétele egyenletlen volt. Csak kapkodta a levegőt. Értetlenül pillantott körbe a szobán. Megpillantva Salvatoret könnyek szöktek gyönyörű szemeibe, majd szorosan egymás karjaiba temetkeztek. Arcocskáját Salvatore mellkasába fúrta, majd hagyta előtörni zokogását...
-Sh...minden rendben van.-simogatta a lány haját
-H-hogy kerültél haza?-szipogta
-Mi? Nem emlékszel?-döbbent meg
Arcát dörzsölgetve hajolt el a lány, közben fejét csóválva.
-Mi az utolsó emléked?-kérdeztem rá
-Téged elkapott a tanács, és segíteni akartam....-motyogta gondolkodva
-És utána ? Utána mi történt?-kérdeztem idegesen
-Nem tudom. Itt ébredtem....-hajtotta le fejét sírva
Szívfájdító mindezt végignézni, nem hogy még érezni is. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna törékeny kis testét , de nem tehettem.

Nem telt bele pár perc, de már a srácok is itt voltak, hatalmas vigyorral arcukon, mi örömüket tükrözte Ella jólléte miatt. Az felkeltette figyelmemet, hogy Stefan már nem volt itt. De jelenleg nem ezzel foglalkoztam. Harry el nem engedte húgát. Én sem tettem volna helyében...Végre minden rendben jött...vagy is majdnem minden.  Fáj látnom, hogy elveszítettem őt, de legalább nem teljesen, mert még itt van, Még barátok vagyunk, hiszen, megmentett.. Bár most szinte levegőnek néz.. De remélem ez idővel megváltozik. Jelenleg a kanapén henyélve élvezzük, hogy végre újra együtt a csipet csapat, meg egy Salvatore.
-Damon, enned kéne.-szólt barátjához Ella, úgy, hogy ne hívja fel magára a figyelmet
-Nem hagylak magadra.-ölelte szorosabban a lányt
-Nem leszek egyedül itt vannak a srácok, és különben is le vagy gyengülve.- mondta szigorúan
-Honnan tudod?-lepődött meg
-Érzem.-helyezte Salvatore szívére a kezét
Salvatore követte a lány mozdulatát, majd tenyerei közé zárta az apró kezecskét.Megcsókolta, majd engedelmeskedve elment... Hál'Istennek!

Nem sokkal később a srácok is elmentek vadászni, így csak ketten maradtunk a csajszival. Ella egyedül szeretett volna maradni, így felment a saját szobájába. Persze ezt mindenki megértette é elfogadta. Azonban figyelemmel követtem minden tettét, minden egyes lépését, minden egyes lélegzetvételét, minden egyes szívdobbanását, mit most már örömmel hallottam. Pár lépés után megállt, majd valami zaj hallatszott, mire egyből szobája előtt voltam, de megtorpantam. Nem mehetek be! Egyedül szeretne lenni és ezt tiszteletben kell tartanom, Nem zargathatom, csak mert hallottam egy kis csörömpölést. Még is aggaszt a dolog, hogy mi adhatta ki a hangot. De mi van ha nem kíváncsi rám? Ha épp azért jött fel , mert nem kíváncsi a képemre? Tudnom kell... Zajmentesen nyitottam be szobájába, minek köszönhetően nem is vett észre. No meg háttal is állt.  Némán lépdeltem felé. Válla felett átnézve megpillantottam a törött képet, mit pár napja hagyott itt ugyan ilyen állapotban. Szótlanul , szinte lélegzetvisszafojtva meredt a képre, elmerülve gondolataiban. Bár tudnám mi jár most a fejében, hogy milyen érzelem játszódik le benne. Hatalmas csend uralkodott a félhomályban úszó helységen. Ő nem beszélt, én pedig nem tudtam mit is mondhatnék.Elszállt a bátorságom, az erőm. Elgyengít a puszta jelenléte... Talán percekig állhattunk így , míg egy nagy levegővétel véget vetett mindennek. De persze nem tudta , hogy mögötte vagyok, így mikor megfordult és elindult volna, nekem ütközött, majdnem a földön landolva. Szerencséjére időben kapcsoltam , így visszarántottam , de talán túl nagy lendülettel minek köszönhetően karjaim közt landolt. Automatikusan fontam közre karcső dereka körül karjaimat, míg ő nyakam ölelte. A nemrégiben még nagynak tűnő távolság, most milliméterekké vált köztünk.  Tekintete enyémbe fúródott. Istenem de gyönyörűen csillog. Hiányzott már, hogy láthassam ezt, hogy karjaimban tarthassam, hogy érezzem hevesen zakatoló szívét, mi szinte kitörni készül bordái közül. De vajon a  hirtelen történő események vagy a jelenlétem, váltotta ki ezt? Frászt, biztos hogy nem én! Már jó ideje nem vagyok rá hatással...
-Ne haragudj.-szólalt meg halkan , még mindig tekintetembe fúrva sajátját
- Te ne haragudj. Szólnom kellett volna, hogy itt vagyok.- gyönyörködtem csillogó zöld íriszeiben
-Mióta állsz itt?-biccentette félre fejét érdeklődve
-Nem olyan rég óta.-vontam vállat
De talán nem kellett volna. Ennek hatására észbe kapott és elpirulva elengedett... A fenébe! De legalább ha pár pillanatig is csak, de érezhettem őt, újra a karjaim közt tarthattam. Bár ne kellett volna elengednem. Soha nem engedném el! Szorosan tartanám karjaim közt, biztonságban...Végigcsókolnám minden egyes porcikáját és minden csók után tudatnám vele, hogy mennyire szeretem... Orromba kúszna émelyítően édes és imádott illata, mi szinte drogként hat rám. Mindig elgyengít és megőrjít még is folyamatosan sóvárgok azért az illatért; mert ha érzem, tudom, hogy velem van és biztonságban.
Persze ez csak egy álomvilág...sajnos! Megvolt a lehetőségem, de én elcsesztem! Elengedtem és elveszítettem... más pedig megtalálta ezt a kincset és , ahogy nekem kellett volna, foggal körömmel küzd azért, hogy megóvja és megtarthassa. Nekem pedig már nincs helyem a lány szívében, mert új lakója lett... Nem tudtam már mást tenni, mint, hogy elfogadtam.... Beletörődtem, hogy többé ez a lány, már nem tartozik hozzám, s nem is fog.
-Miért jöttél?-szakított ki gondolataim tömkelegéből
Ideje visszatérni a való életbe! Gyerünk Niall törd a csinos kis fejed! Állj elő nagyon gyorsan valami jó kamuszöveggel; mert azt nem mondhatod neki, hogy halálosan szereted és csak mellette akarsz lenni, szóval húzz bele szöszi!
-Öööm....-gondolkodom, gondolkodom, de semmi! Képtelen vagyok hazudni neki, így marad az igazság! - Csak látni akartam, hogy minden rendben van-e. - hajtottam le fejemet
Valahogy a padló, most érdekesebbnek minősült. Várjunk! Én most zavarba jöttem?! Szent vámpírfog! Miért hozott ez ennyire zavarba?!  Olyan érzés, mintha azt vallottam volna be , hogy szeretem; mintha egy hatalmas titkot mondtam volna el neki. Annyira vicces ez a helyzet... Teljesen olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor ismerkedtünk. Akkor is mindketten ilyen félénkek voltunk és bármiféle apró érintkezéstől is vérvörössé váltunk... na jó, talán a vérvörös nem épp a legjobb metafora erre, mert kissé úgy hangzik, mintha meg akarnám enni! Pedig soha, de soha nem lennék képes ártani neki! Még ha kérné sem! Egyszerűen képtelen lennék rá! Nem úgy, mint Zayn! Fhu! De inkább ezt hagyjuk, mert ha belemerülök megint, csak rossz vége lesz! Inkább ráveszem magam, hogy felpillantsak gyönyörű arcára.
-Köszönöm, most már jól vagyok.- nézett szemembe
Apró, féloldalas, szende mosoly futott át arcán. Olyan kis ártatlannak tűnt! Olyan megsebzettnek! Nem bírtam már ezt a távolságot kettőnk között! Szükségem volt rá, hogy érezzem. Tettem felé egy bátortalan lépést. Szemei hirtelen fehéren izzottak , majd pár másodperc után visszanyerték eredeti smaragdzöld színüket, azonban a lábai felmondták a szolgálatot, így erőtlenül esett össze. Szerencsére a reflexeim jók, így elkaptam, mielőtt baja eshetett volna.
-Ella...szólalj meg kérlek.- szinte könyörögtem
Hangom remegett az aggodalomtól. Igen , féltettem és aggódtam érte. Mikor kinyitotta szemeit, könnyfátyol fedte azokat.  Ajjaj , ez semmi jót nem jelent!
-Mit láttál,-kérdeztem rá halkan, ugyan is nagyon jól tudtam, hogy egy látomás volt
Már hozzászoktunk.
-D-Damon....vért köhög fel.-akadtak el szavai,  majd arcát kezdte törölgetni, aztán erőt véve magán folytatta.- Majd....legyengülve fekszik az ágyában...-vett mély levegőt
Szorosan öleltem magamhoz, hogy nyugtassam. Erősnek akarta mutatni magát, de ismerem. Tudom, hogy nagyon ki van most bukva, főleg azok után, amiken keresztülment nemrég. És azt próbálja elhitetni velünk, hogy jól van; hogy minden rendben van; de ismerem! Túl jól ismerem ahhoz, hogy ezt bevegyem. Még is annyira csodálom! Annyira erős! A legtöbb lány, már akkor lelépett volna, mikor megtudta, hogy mik vagyunk, de ő nem . Ella nem lépett le! Képes volt ezek után is ugyan úgy bízni a bátyjában és képes volt engem így is szeretni; így, hogy tudta, egy szörnyeteg vagyok. Még sem félt tőlem sosem. És bár jó párszor megsebesült miattunk, ő ezek ellenére is velünk maradt. Megmentette az életemet, nem egyszer... Kitanulta és tökéletesítette a varázslást, mi adatott neki. Megannyi akadályba ütközött, mégsem adta fel. Tovább küzdött és harcolt azért, amit el akart érni. És tudom, hogy ezek után is tovább fog küzdeni! Nem fogja feladni, mert nem hagyom! És a többiek sem!
-Látnom kell! - pattant fel mellőlem és kirohant
Utána siettem beelőzve.
-Várj! Nem mehetsz egyedül! Veszélyes! Itthon pedig nincs senki!- próbáltam maradásra bírni
Nem Salvatore miatt, hanem miatta! Féltettem! Nem akartam, hogy egyedül menjen, mert baja eshet. Összefuthat egy éhes vámpírral...szerintem nem kell folytatnom, hogy mi lehet belőle
-Látnom kell őt Niall!-csordult végig arca tökéletes vonalán egy szökött könnycsepp
Tudom, hogy ezt még meg fogom bánni!
-Akkor induljunk.-sóhajtottam
Karjait nyakam köré fonta szorosan háláját kifejezve.

Mindenféle kopogás nélkül nyitott be a házba Ella. Persze, hisz ő szinte otthon van itt! A nappaliban azonnal meg is találtuk Stefant, ki értetlen tekintettel sújtott le ránk.
-Damon fent van?-tért egyből a lényegre a lány
Stefan csak gondterhelten sóhajtott, majd bólintott. Ella egy percig sem habozott, a lépcső felé indult, azonban Stefan karjánál fogva megállította. Ajjaj! Itt valami nem stimmel!
-Várj! Valamit tudnod kell....-szólalt fel Stefan