~Csókolj meg kérlek...

~Ella~

Pár napja már semmi sem változott. Damon egyre gyengébb, érzem. Lassan kezdek beletörődni, hogy nem tehetek semmit az ellen, hogy elveszítem. Erősnek kell maradnom. Tudom, hogy Ő is ezt szeretné, ezért is tartom magam ehhez... Csak is miatta. Lélekben érzem minden fájdalmát... Stefan is tudja, hogy nem sokáig van már velünk így próbál minél több időt eltölteni vele. Eközben még is inkább távolságtartó vele, hisz sosem merészkedett közelebb az ágyához, mindig csak az ajtóban állt és figyelte. Jó pár napja ő sem aludt, akár csak én.  Szüntelenül szorongatom izzadt kezeit ,míg még tehetem. Kihasználok minden egyes másodpercet míg még életben van, még ha nincs is magánál. Megszorította kezeimet, amennyire csak bírta. Ez térített magamhoz. Stefan is felkapta erre fejét. 

-E-Ell.- próbált beszélni, de gyengesége nem engedte 

-Itt vagyok. Ne erőlködj, csak pihenj.-suttogtam könnyeimmel küszködve 

-Cs-csókolj m-meg kér-kérlek. -nyögte erőtlenül 

Nem értettem miért mondja ezt, de habozás nélkül tettem, amit kért.

Mikor elhajoltam tőle, mély lélegzetet vett. Hirtelen hatalmas nyomást éreztem mellkasomban. Lélegzetem elakadt. Kezeimmel automatikusan kaptam a fájó ponthoz. Iszonyatos volt a kín. A levegő nem tudott eljutni tüdőmig, szívem hevesen és erőteljesen dübörgött folytonos fájdalmat éreztetve velem. Stefan aggódva termett mellettem, majd hirtelen el is húzódott. Egy szempillantás alatt el is múlt a fájdalom. Damonre pillantottam, ki mozdulatlanul feküdt, magyarázatot adva az előző fájdalmaimra. A kötődés miatt érezhettem ezt pont mikor ő.... végleg lehunyta gyönyörű szemeit. Könnyeim patakzottak arcomról. Nem bírtam elviselni a tényt... Stefanra pillantottam. Nagyon jól tudta ő is, hogy mi volt ez az egész. Vigasztalás kép karjaiba volt, s talán azért is, hogy leplezhesse könnyeit.

Pár órával később már a srácok is itt voltak már. Hatalmas volt a csend. Eltemettük Damont....Szerintem ez mindent elárul. Egyedül szerettem volna lenni, így felmentem a szobájába. Minden rá emlékeztetett. Kezembe vettem kedvenc pólóját, s azt szorongatva zokogtam lerogyva az ajtó elé. Érintkezve a puha anyaggal, minden kellemes emlék filmszerűen játszódott le előttem, látomás formájában. 

Nem érzek mást, csak egy hatalmas tátongó űrt a mellkasomban. Mintha vele minden erőm és minden érzelmem eltűnt volna a föld felszínéről. Egyedül maradtam, lélektelenül. Üresnek és láthatatlannak érzem magam nélküle...Mintha már nem lennék ide való. És talán ez pontosan így is van...Hisz ő volt az, aki még itt tartott... Nélküle úgy érzem, már nincs keresnivalóm itt. Ez nem az én világom...sosem volt és soha nem is lesz az! Vissza kell térnem a normális életembe. Elfelejteni, hogy valaha is létezett ez a világ, ahol a vámpírok, várfarkasok és a varázslók örökös harcot vívtak egymással... Életem ezen része lezárult... Rajtam áll, hogy mit kezdek ezzel a továbbiakban. Nem akarom még több szerettemet elveszíteni, s tudom, ha maradok ez nagy valószínűséggel bekövetkezhet. Hisz én vagyok az , ki minden lénynek böki a csőrét, vagy épp a szemfogát... Én hoztam minden eddigi bajt a srácok fejére, de ezennel ennek vége! Holmes Chapel. Az a nekem való, nyugodt , bésék és teljes mértékben mágia mentes kisváros, amire szükségem van. Haza kell mennem!! Így lesz a legjobb!!

~Harry~

Mindannyiunkat megviselte Damon halála. Azt hiszem mondanom sem kell , hogy Stefant és Ellát különösképpen. Stefanről a történtek óta nem is hallottunk. Párszor próbáltunk átnézni hozzá, hogy minden rendben van-e, de még csak otthon sem volt. Legalább is gondolom. De az is lehet , hogy csak nem akart beszélni senkivel és ezért nem adott magáról életjelet.  A Húgom elzárkózott mindenki elől. Próbálunk segíteni neki, a közelében lenni, hogy éreztessük vele , nincs egyedül s, hogy ránk mindig számíthat  de mindenkit eltaszít magától. Nem beszél senkivel sem . Csak is azt hajtogatja, hogy vissza akar menni Holmes Chapel-be , de én ezt nem tartom jó ötletnek. Ha elengedjük, és hagyjuk, hogy egyedül legyen, végleg összeomlik, és képes lenne hülyeségekre is és ezt szeretnénk mind elkerülni.  Niall az egyedüli, akinek sikerülne lebeszélnie erről, de őt sem engedi be a szobájába, így reménytelen a helyzetünk. 

~Zayn~

Idegesít, hogy így meg van kötve a kezem, hogy nem tudok segíteni Ellának feldolgozni a történteket. Bánom eddig kerültem és nem lehettem mellette,de jobbnak láttam így. Mert biztosan utált, hogy miattam lett vége a kapcsolatuknak Niallel. Nagyon jól tudtam, hogy ez a kötelék csak erősödni fog, hogy ha megint megharapom, de egyszerűen nem tudtam ellent állni neki.Annyira csábított a vére és felkínálkozott. De most végképp utálom magam,hogy a legnagyobb szükségben is magára hagyom. De nem tudok mit tenni. Még Niallt sem engedi be a szobájába, nem hogy engem. De legalább az ablakból figyelhetem. Így szemmel tudom tartani, hogy ne tegyen semmi hülyeséget. Viszont annak nem örülök, hogy el akarja hagyni Londont. Ha elmegy Holmes Chapelbe, akkor talán többé nem is láthatom és ki tudja,hogy ott mi történik vele. Simán bajba kerülhet és mi nem tudunk segíteni rajta. Nem tudjuk megvédeni többé, ha itt hagy minket. De megakadályozni sem akadályozhatjuk, hiszen felnőtt korú, azt csinál , amit akar és ezt nekünk tiszteletben kell tartanunk.Még ha nem is örülünk a döntésének. 

Hangok rántottak ki gondolataim mélységéből. Harry és Niall. Elláról beszélgettek. 

-Nem tudok mit tenni! El kell engednem!-törődött bele Harry 

-Nem tartom jó ötletnek! Tudod jól te is, hogy miért! Nem hagyhatjuk magára pont most!-szállt vitába Niall

-Tudom Niall,tudom! De mit tegyek?! Te talán tudsz jobbat?!-rivallt rá idegesen a göndör

-Nem.-motyogta kétségbeesetten 

Észrevétlenül hagytam el a házat, de csak az udvarra mentem, majd fel a fára, ahonnan láthattam Ellát. Legalábbis a szobáját. Gondolom megint az ágyon gubbaszt és sír. Be kell jutnom hozzá! Próba szerencse! Megkocogtattam egy picit az ablakot, hogy felhívjam magamra figyelmét. Tervem sikeresnek látszott, mikor az ablakhoz sétált, majd kinyitotta. Bemásztam a nyílászárón. Tekintete üveges, még is értetlen volt. Nem is számítottam másra. Fel sem kellett tennie a kérdést. Tudtam, hogy az jár a felében, mit keresek itt, vagy egyáltalán miért, hiszen eddig magasról tettem a fejére. Vagy is ezt hiszi. Pedig nem. Annyiszor figyeltem, amiről ő nem tud.

-Látni akartalak.-böktem végül egy épkézláb mondatot

Halvány mosolyt küldött felém, mire igazán nem számítottam, majd karjaival átölelte mellkasomat. Ledöbbentem cselekedetén, majd miután észhez tértem szorosan magamhoz öleltem. Úristen de rég tartottam már karjaim között. Hiányzott...pokolian hiányzott már, hogy érezzem közelségét, kellemes illatát.

-A bátyád beleegyezett, hogy elmenj Holmes Chapelbe.-mondtam ki 

-Komolyan?-húzódott el meglepődve 

Egy gondterhelt sóhaj után aprót bólintottam, hogy tudassam vele válaszom. 

-Nem akarom, hogy elmenj.-simítottam el egy tincset arcából

Nem válaszolt semmit, csak beharapta alsó ajkait, majd a padlót kezdte vizslatni. Felemeltem fejét, hogy szemébe nézhessek. Általában onnan mindent le tudok olvasni. De most semmi! Csak üresség és fájdalom látható. Gyönyörű, csillogó, zöld íriszei megbabonáztak. Illata csak még jobban őrjített...Élesen szívtam be a levegőt, hogy kontrolláljam magam. 

-Minden rendben?-kérdezte aggódva 

Hallottam, ahogyan szíve hevesebben kezd lüktetni az aggodalomtól. Éreztem az ereiben csörgedező vérét. Nem bírtam magam kordában tartani. Tenyereim fogságába ejtettem apró arcát, majd ajkainkat puhán préseltem össze...